Az utóbbi időben egyre gyakrabban foglalkoztatott a gondolat, hogy az életem bizony nincs rendben, és ennek kizárólag én magam vagyok az oka. A tudatosan felépített kis világom néha mini összeomlásokat produkál, az emberek, akik fontosak nekem egyre gyakrabban juttatják kifejezésre, hogy nem tetszik nekik az a változás, amin keresztülmentem. Ilyenkor nyilván elgondolkodik az ember és hajlamos arra a következtetésre jutni, hogy az őt körülvevők csak visszarántani és hátráltatni akarják. Minél többet gondolkodom ezen, rájövök, hogy az egyetlen dolog, ami miatt nem érzem jól magam és a túlteljesítésben kompenzálok, a túlsúly.

20 éves vagyok és 85 kg. Szembe kell néznem ezzel a ténnyel. Valójában már évekkel ezelőtt szembe kellett volna, akkoriban azonban az a +5 kg nem tűnt olyan vészesnek. Aztán a +5-ből szépen alattomosan +20 lett, ami be kell lássuk, nem normális. 

Mikor a párom a napokban felhívta a figyelmemet arra, hogy egyre jobban hasonlítok az anyámra, nagyon megijedtem. Megijedtem, és főleg azért, mert sajnos én is észrevettem ezeket a jeleket. Az anyám volt egész életemben az elrettentő példa, az ember, akire sem testileg sem hozzáállásban nem akartam hasonlítani soha. Amitől féltem, bekövetkezett viszont.

Ezért a mai nappal teljesen új életet kezdek, és rendbe teszem magam körül a dolgokat. Fel kell állítanom egy prioritási sorrendet, amit mindig betartok majd. Helyre kell állítanom az egyensúlyt.

Hiszek benne, hogy a fogyás minden problémámat megoldja majd, így elsődleges célomként ezt tűzöm ki.

És ezennel egy új élet kezdődik..